Córdobai Kalifátus

A Córdobai Kalifátus, előzőleg Córdobai Emírség szunnita muszlim államalakulat volt, amely az Ibériai-félsziget muszlimok uralta részén (arabul al-Andalusz) terült el. 756-ban alapította az Omajjádok dinasztiájának egy sarja, akinek utódai – kisebb megszakításakkal – 1031-ig birtokolták a területet előbb emíri, majd a 929-től kalifai titulussal. A córdobai omajjád állam volt az első, az iszlám világ egészét uraló kalifátusról tartósan elszakadó fejedelemség.

Al-Andalusz muszlim meghódítása 711-ben kezdődött. A központi muszlim területektől távol eső és elszigetelt térség megfelelő feltételeket biztosított az önálló államiság kialakításához, amire végül a damaszkuszi székhelyű Omajjád Kalifátus 750-ben történt bukása után került sor. Az Irakba áttelepülő új uralkodók, az Abbászidák gondoskodtak az omajjád család kiirtásáról, ám Hisám kalifa (724–743) egyik unokája, Abd ar-Rahmán ibn Muávija el tudott menekülni. Észak-Afrikába menekült, előbb a mai Tunézia vidékén fekvő Ifríkijába, majd annak kormányzója elől a marokkói, berber törzsek lakta területre ment. Innen hű szabadosa, Badr átkelt Hispániába, ahol kapcsolatot teremtett a kormányzó, Júszuf ibn Abd ar-Rahmán al-Fihri ellenfeleivel, és 755 nyarán átkelt Almuñecarba, és a hegyvidéki Torroxba települt. A helytartó úgy döntött, áttelelteti a csapatait, mielőtt szembeszáll az ellenfelével, ami hibás döntésnek bizonyult, mert közben Abd ar-Rahmán egyre jelentősebb sereget tudott gyűjteni. A trónkövetelő végül legyőzte al-Fihri csapatait, és 756. május 14-én bevonult Córdobába. Az egyébként helytartóknak kijáró emíri címet felvevő Abd ar-Rahmán 788-as haláláig meg tudta tartani hódítását, ám csak azon az áron, hogy folyamatos harcot vívott ellenfeleivel: al-Fihri híveivel, a lázongó berberekkel, az Abbászidák támogatóival, a córdobai lakossággal egyaránt meg kellett küzdenie. Ebben a korábbi arab hadsereget felváltó, illetve kiegészítő, felszabadított rabszolgákból felállított hadserege volt a legfőbb eszköze.

Az alapító harminckét évig tartó küzdelme ellenére utódai helyzete sem volt biztos. A trónon nem legidősebb fia, a toledói Szulajmán követte, hanem a nála több mint tíz évvel fiatalabb, méridai Hisám. A trónváltáskor Szulajmán és valenciai fivére, Abdalláh is fellázadt, de Hisám legyőzte és Ifríkijába száműzte őket. Hisámnak ezután több kisebb horderejű lázadással kellett szembenéznie, de uralma összességében békés maradt. 796-os halálakor a fia, al-Hakam lépett trónra. A száműzött Szulajmán és Abdalláh ekkor visszatért, de ismét vereséget szenvedtek: Szulajmán elesett, Abdalláh viszont unokaöccse uralkodása végéig meg tudta tartani Valenciát. Az északi határvidék három tartományában (központjaik: Mérida, Toledo és Zaragoza) szintén erélyesen kellett fellépnie az elszakadást célzó törekvések ellen. Még súlyosabb gondot jelentett a főváros lakóinak elégedetlensége: 805-ben többeket kivégeztettek összeesküvés miatt, 818-ban viszont csak komoly erőfeszítések árán sikerült leverni a külvárosok lázadását, amelyet követően több száz városit végeztek ki, a külvárost pedig lerombolták.

A 822-ben trónra lépő II. Abd ar-Rahmán apja politikájával szimbolikusan is szakítva első intézkedései között kivégeztette apja adókért is felelős keresztény testőrparancsnokát, Rabí comest. Ezzel sikerült megbékítenie alattvalói nagy részét, így hosszú uralkodása – az általánosnak mondható, határvidéki önállósulási törekvéseket és a normannok 844-es, váratlan sevillai rajtaütését leszámítva – viszonylag békésen telt. Ezt kihasználva rendszeres indulhattak rabló- és büntetőhadjáratok az északi, keresztény területekre, és az uralkodó államszervező tevékenységet is végezhetett. Abd ar-Rahmán idejére forrt ki az udvari rendtartás, illetve vált korszerűvé a központi igazgatás szervezete és működése, amelynek köszönhetően a fejedelem bevételei jelentősen megnőttek.

II. Abd ar-Rahmán fia, I. Muhammad (852–886) szintén hosszú ideig maradt a córdobai trón birtokosa. Ezalatt egyetlen komolyabb lázadással kellett szembenéznie: Toledo mindjárt trónra lépésekor fellázadt és megverte az ellene küldött sereget. Csak 853-ban sikerült nagy katonai erővel szétzúzni a helyi ellenállást. Ezzel jó időre sikerült helyreállítani a békés viszonyokat, ám az idő múlásával a helyi hatalmasságok befolyása és katonai ereje egyre növekedett a peremvidékeken, melyek végül lázadásokba torkolltak.

Muhammad utódja, al-Mundzir (886–888) rövid uralkodása a délkeleti vidéket kezében tartó Ibn Hafszún elleni harccal telt, a sikeres előrenyomulást azonban váratlan betegsége és halála akasztotta meg. Fivére, Abdalláh (888–912) minden igyekezete ellenére képtelen volt összetartani bátyja hadseregét, így Córdobába húzódott vissza, míg az emírség nagy részében összeomlott a hatalma: egész uralkodása azzal telt, hogy az országot hatalmukba kerítő, egymással rivalizáló hadurakat kijátssza egymás ellen, és a leggyengébbeket legyőzve megpróbálja megerősíteni saját hatalmát. Eközben családi intrikákkal is számolnia kellett, aminek eredményeképpen két fiát és több fivérét is kivégeztette.

Abdalláhot Muhammad nevű, kivégzett fiának gyermeke, III. Abd ar-Rahmán követte a trónon. Rendkívül nehéz helyzetben volt uralkodása kezdetén: II. Ordoño leóni király agresszív hódító politikája és a térséget évekig sújtó éhínség egyaránt megnehezítette a dolgát. Az emír ettől függetlenül azonnal megkezdte fejedelemsége visszahódítását: a kisebb, környékbeli városokat sorra visszaszerezte. Sehol sem élt erőszakos megtorlás eszközével, de, a későbbi lázadásokat megnehezítendő, mindenütt lerombolta a városfalakat. 928-ra sikerült a tíz évvel korábban elhunyt Ibn Hafszún fiát is végleg legyőznie, így al-Andalusz déli része megszilárdult az uralma. Ezután a keresztény támadásoktól legyengített, de Córdoba fennhatóságát továbbra sem elismerő határvidékek kerültek sorra: Mérida 928-ban, Badajoz 930-ban, Toledo 932-ben, a legtávolabbi Zaragoza pedig 937-ben kapitulált. Ezzel az andalúziai omajjád uralom mindenütt helyreállt.

A helyzetét megerősítő Abd ar-Rahmán 929-ben felvette a kalifai címet – és hozzá a „Diadalmas” (an-Nászir) jelzőt – miáltal ő vált a titulus harmadik követelőjévé a bagdadi Abbászidák és a 909-ben lábukat Ifríkijában megvető Fátimidák mellett. Utóbbiak egyébként is politikája homlokterébe kerültek, mert az addig az Idríszidák gyenge és széttagolt uralma alatt álló Marokkóban is megvetették a lábukat, és deklarált céljuk volt az egész muszlim közösség feletti uralom megszerzése. Így, majdnem kétszáz évvel az állam megalakulása után először dél felé fordult a córdobai Omajjádok figyelme. Amíg meg nem szilárdította hatalmát az andalúziai térség felett, legfeljebb a Fátimidáknak ellenálló helyi államocskákat és törzseket támogathatta. 931-ben ugyan megszerezte a Gibraltári-szoros déli partján fekvő Szabta (Ceuta) városát, de sem ő, sem közvetlen utódai nem gondoltak további hódításra, ehelyett a helyi erőket igyekeztek védnökségük alá helyezni, hogy így képezzenek ütközőzónát a Fátimidák jelentette fenyegetés ellen.

A második kalifa, al-Hakam al-Musztanszir (961–976) uralma jelentette a hispániai kalifátus fénykorát. Apja idejéhez hasonlóan folytatódtak a zsákmányszerző portyák északon, de a keresztény fejedelemségek nem jelentettek fenyegetést a hatalmas erejű és nagy tekintélyű kalifátus számára. Külpolitikai problémát csak Marokkó jelentett, 958-tól kezdve ugyanis az idríszida II. al-Haszan, Tanger és a környező Ríf térség ura a területet ismét lerohanó Fátimidáknak esküdött hűséget. Az Omajjádok 972-ben indítottak ellencsapást a Gálib nevű hadvezérrel, aki 974-re végleg felszámolta az Idríszidák ellenállását, a család elfogott tagjait pedig Córdobába deportálták. Egyúttal megkezdődött a berber zsoldosok tömeges beáramlása Andalúziába, amit Abd ar-Rahmán még ellenzett a feljegyzések szerint.

Al-Hakam al-Musztanszir halálakor egyetlen, kiskorú fia, Hisám al-Muajjad került trónra, aki mellett az udvari intrikák győzteseként a kamarás (hádzsib), Muhammad ibn Abi Ámir szerzett teljhatalmat, felvéve az uralkodói al-Manszúr melléknevet. Ibn Abi Ámir mindenekelőtt hadvezérként írta be a nevét a történelembe: a feljegyzések szerint több mint ötven, esetenként szokatlanul mélyre hatoló hadjáratot vezetett az északi, keresztény királyságok ellen, amelyeket rendre legyőzött és nagy zsákmányt szerzett – igaz, hódításra ezúttal sem került sor. A katonaság felett korlátlan hatalommal bíró kamarás negyedszázados uralma alatt a birodalom határain belül béke honolt, és az észak-afrikai szerzeményeket sem fenyegette veszély. 1002-es halálakor a fia, Abd al-Malik al-Muzaffar örökölte meg a helyét a kalifa mellett, de idejekorán, 1008-ban elhunyt. A kamarási pozíciót a fivére, Abd ar-Rahmán szerezte meg, aki zsarnoki viselkedésével hat hónap alatt elidegenítette magától az alattvalókat, ráadásul önmagát jelöltette ki a háttérbe szorított Hisám kalifával trónörökösnek, tovább szítva az elégedetlenséget.

Abd ar-Rahmán egy északi hadjáraton volt távol, amikor Córdobában lázadás tört ki egy magát al-Mahdinak nevező omajjád herceg, a III. Abd ar-Rahmántól származó Muhammad ibn Abd al-Dzsabbár vezetésével. A lázadók elfogták és megölték a csapatai által elhagyott kamarást, majd lemondatták Hisámot. Ezzel azonban nem ért véget a dinasztia és a kalifátus pusztulásával végződő polgárháború-sorozat. Al-Mahdi kalifa ugyanis néhány intézkedésével elidegenítette magától a katonaság immár számottevő részét kitevő berbereket, akik egy szintén III. Abd ar-Rahmántól származó előkelőséget, Szulajmán ibn al-Hakamot segítették trónra 1009 novemberében. A küzdelem ezzel nem ért véget: 1010-ben al-Mahdi visszatért, de még abban az évben megölték. Ekkor Hisám al-Muajjad hatalmát restaurálták három évre, de őt 1013-ban Szulajmán al-Musztaín buktatta meg. Hisám nevében további lázadások kezdődtek, ezért Szulajmán kivégeztette az uralkodót, mire korábbi hívei, az Idríszidák egy ágát alkotó Hammúdidák vele végeztek, és 1016–1023 között saját maguk uralták Córdobát és viselték a kalifai titulust (leszámítva az al-Murtada néven kikiáltott Abd ar-Rahmán ibn Muhammad jelentette rövid közjátékot 1018-ban).

Az 1023 szeptemberében elűzött Hammúdidáktól ismét egy omajjád, Abd ar-Rahmán ibn Hisám al-Musztazhir vette át a hatalmat, de 1024-ben megölték és Muhammad ibn Abd ar-Rahmán al-Muktafi került trónra 1025-ig, amikor is meggyilkolták. Két év újabb hammúdida uralom után végül Hisám al-Mutadd személyében egy újabb omajjádból lett kalifa került hatalomra, ám a córdobai lakosság megelégelte a hosszú ideje tartó polgárháborút, a különböző nemzetiségű seregtestek visszaéléseit, az uralkodók és a hadurak zsarnokságát, ezért a közhangulatnak hangot adva Abu Hazm Dzsahvar ibn Muhammad, a tekintélyes vezír úgy döntött, hogy száműzi és uralkodásra alkalmatlannak nyilvánítja az Omajjádokat. Ezzel a Córdobai Kalifátus, amely a polgárháborús időszakban egyébként is részfejedelemségekre (táifa) bomlott szét, végleg megszűnt.