Portál:Buddhizmus

A buddhizmus filozófiai, illetve gyakorlatalapú világnézet és vallás, amely bizonyos országokban vallási irányzatok kialakulását eredményezte. Az i. e. 6. században jött létre Indiában, s elsősorban azoknak a körében terjedt, akik a hinduizmus által szentesített kasztrendszer ellen tiltakoztak. A buddhizmus nagy mértékben Gautama Sziddhártha, közismertebb nevén a történelmi Buddha (páli/szanszkrit nyelven „a megvilágosodott”), tanításain alapszik, aki az indiai szubkontinens északkeleti részén élt és tanított. Buddha valamikor az i. e. 6. és 4. század között élt. Megvilágosodott tanítóként ismerték, aki igyekezett megosztani másokkal saját tapasztalatait, azzal a céllal, hogy megszabaduljanak a szenvedéstől, elérjék a nirvána állapotát, és kiléphessenek az újjászületés és szenvedés örökös körforgásából. A buddhizmusra hagyományosan úgy tekintenek, mint a megszabadulás útjára, melyet a valóság legvégső természetének megismerésén keresztül lehet elérni.

A buddhizmus három fő ága a hínajána („kis út”), a mahájána („nagy út”) és a vadzsrajána („gyémánt út”). A hínajána buddhizmus egyik legősibb, máig fennmaradt alága a théraváda buddhizmus, amelyet sokan követnek Srí Lankán és Délkelet-Ázsiában. A mahájána ág Kelet-Ázsia-szerte terjedt el, melyhez a zen buddhizmus, a nicsiren buddhizmus, a tibeti buddhizmus, a singon buddhizmus és a tendai buddhizmus hagyományai tartoznak. A harmadik ág a vadzsrajána buddhizmus, amely egyesek szerint a mahájána egyik ága. Számos forrás szerint a buddhisták száma a világon 230 és 500 millió között van. Magyarországon a gyakorló buddhisták és a buddhizmussal szimpatizálók száma 5 és 10 ezer fő között van.

A buddhista iskolák olykor különböző módon tekintenek a megszabaduláshoz vezető útra, illetve a szent szövegekre és tanításokra. A buddhista gyakorlat alapja a három drágaságban való menedékvételen alapszik: Gautama Buddha, a dharma/dhamma (a tanítások) és a szangha (a közösség).

Bővebben a buddhizmusról...

A japán buddhista építészet a japán buddhista templomok építészetét jelenti, amely a kínai építészeti stílusokból fejlődött ki, a helyi jellegzetességeknek megfelelő sajátosságokkal. Miután a buddhizmus megérkezett a koreai három királyságból a 6. században, az eredeti épületek minél élethűbb reprodukálására törekedtek, de fokozatosan kialakultak a kontinentális stílus helyi változatai, amelyek a japán ízlésnek és az időjárási eltéréseknek is megfeleltek, hiszen Japánban az időjárás jóval csapadékosabb és párásabb, mint Kínában. Az első buddhista szekta a narai hat iskola volt, amit a Heian korszak buddhizmusa és a Tendai, valamint a Kiotó alapította Singon szekta buddhizmusa követett.

Később, a Kamakura-korszakban született a Dzsódo, és az őslakos japán szekta, a nicsiren-sú. Nagyjából ezzel egy időben honosodott meg a Kínából érkezett zen buddhizmus, amely sok szempontból erősen befolyásolta a többi szektát, az építészetet is beleértve. A buddhizmus követőinek társadalmi összetétele az idő múlásával gyökeresen megváltozott. Kezdetben az előkelő körök vallása volt, de lassan elterjedt a nemeseken kívül a harcosok, majd a kereskedők és végül az egész lakosság körében. Ami a gyakorlati oldalt illeti, az új faipari szerszámok, mint a keretes fűrész és a gyalu, lehetővé tették az új építészeti megoldásokat. A buddhista templomok és a sintó szentélyek alapvető jellemezői megegyeznek, csak apró részletekben különböznek, amit a nem szakértő szemlélő talán észre sem vesz. Ez a hasonlóság már a múlté, mert éles megosztottság figyelhető meg a buddhista templomok és a sintó szentélyek között 1868, a Meidzsi-kor politikája óta. A Meidzsi-restauráció előtt gyakori volt, hogy a buddhista templomot a szentélybe vagy a szentély mellé építették, vagy a szentélyt a buddhista templom altemplomába. Ha a szentély adott otthont a templomnak, azt Dzsingu-dzsi szentély-templomnak hívták. Hasonlóképpen, Japán szerte ezek a templomok az oltalmazó kami (a tisztelet tárgyai, amelyek az európai felfogástól eltérően istenek, szellemek, az ősök lelkei egyaránt lehetnek) szerepét töltötték be. Miután a kormány rendelkezése folytán erőszakosan szétválasztották a szentélyeket és a templomokat, a két vallás közötti kapcsolat hivatalosan is megszakadt, de ennek ellenére a gyakorlatban folytatódott és ma is látható.

…Archívum/Jelölések

Tovább…

Macuo Basó (japánul: 松尾 芭蕉, Hepburn-átírással: Matsuo Bashō) (Ueno, 1644 – Oszaka, 1694. november 28.) japán haiku-költő. Macuo Kinszaku néven 1644-ben született az Iga tartománybeli Uenóban. Formális személyneve Macuo Csúemon Munefusza (松尾 忠右衛門 宗房). Legismertebb álneve Basó, amelyet 1672-es Edóba költözése után vett fel. Néhány évvel később költőiskolát nyitott, ezzel lehetővé téve művei széles körű elterjedését. 1680-ban válogatást adott ki tanítványai műveiből, ezzel viszonozva azt a sok anyagi segítséget, mellyel diákjai folyamatosan támogatták. Haikuköltészettel 1662-ben kezdett el foglalkozni, példaképe a két kínai költőóriás: Li Taj-po és Tu Fu volt, legfőbb mesterének pedig Szaigjó Hósit (1118–1190), a remeteköltőt tekintette, akinek verseiből többször idézett első útinaplójában is.

1694-ben, utazásának egyik állomásáról levelet írt volt tanítványának, Kubota Enszuinak, melyben örökre elbúcsúzott tőle. Ekkor íródott utolsó haikuja. A szomorú hír hallatán számos tanítványa sietett betegágyához. Basó, miután megírta búcsúversét és végrendeletét, megtagadta magától az ételt, és nyugodtan várta a halált. Holttestét végakaratának megfelelően az ocui Gicsúdzsi-templomban helyezték örök nyugalomra több mint nyolcvan tanítványa jelenlétében. Basó élete során öt útinaplót írt, melyek közül világszerte legismertebb az Oku no hoszomicsi („Keskeny út északra”) című műve, amelyet 1689. május 16-án kezdődő, 150 napig tartó vándorútján írt. A Keskeny út északra nemcsak a legjobban sikerült Basó-mű, de a klasszikus japán irodalom egyik legfontosabb alkotása is egyben, és szinte minden európai nyelvre lefordították.

…Archívum/Jelölések

Tovább…