Ugrás a tartalomhoz

Intertextualitás

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az intertextualitás (magyarul: szövegköziség) egy szövegalkotási eljárás, mely során az alkotók egy szöveget vagy szövegeket szó szerint vagy célzásszerűen egy másik szövegbe építenek be. A fogalmat Julia Kristeva bolgár-francia irodalomkritikus vezette be az irodalomtudományba 1966-ban. Az intertextualitás jelensége kezdetektől fogva jelen van az irodalomban, különösen a retorikai műfajokban, például a prédikációkban.[1]

Meghatározások

[szerkesztés]

Az intertextualitás a 20. század második felének posztmodern irodalma kapcsán került a középpontba, mely irodalom azt vallja, hogy az évezredek óta gyarapodó szövegvilág telített, nem lehet olyant írni, amelyet már nem írtak volna meg a történelem során. Ez az irodalomelméleti felfogás szembemegy a romantika és a modernizmus irodalomfelfogásával, mely az eredetiséget, a semmiből való létrehozást tűzte ki célul. A posztmodern felfogás szerint a dolgok nem megírhatók, hanem újraírhatók, ebből következően az irodalom nem teremtés és ábrázolás, hanem a már létrehozott alkotások újrarendezése. Ez úgy történik, hogy a szövegek egymással párbeszédet folytatnak, az irodalom a régi és a mai szövegek közötti kölcsönhatás eredményeként jön létre. Ennek a befogadás szempontjából is nagy jelentősége van, hiszen a befogadó előzetes műveltségétől függ, mennyire ismeri fel a más-más szövegekből származó elemeket. Az intertextualitás tehát nagyobb olvasói aktivitást kíván.[1]

Az intertextualitást Kristeva úgy értelmezi, mint az irodalmi szövegek egymástól való függősségét. Véleménye szerint egy irodalmi szöveg soha nem egy elszigetelt jelenség, hanem a többi szöveg mozaikjából áll össze. Az intertext más művek kontextusában, a velük való kölcsönhatás eredményeként jön létre. Kristeva értelmezésében minden szöveg intertext.

Gérard Genette az intertextualitást mint a Transztextualitás egyik altípusát értelmezi.

Az intertextualitást én a magam részéről (...) két vagy több szöveg együttes jelenlétéből fakadó kapcsolatként, azaz (...) egy szövegnek egy másik szövegben való tényleges jelenléteként határoznám meg.

Genette három megjelenési formáját tulajdonít az intertextualitásnak: az idézetet, a legexplicitebb változatot, melynek során idézőjellel ellátva, az eredeti szerzőre, forrásra hivatkozva épül be a szöveg egy másikba, a plágiumot, mely egy nem bevallott, de még szó szerinti idézés és a célzást, mely megértése feltételezi azon kapcsolat ismeretét, amely közte és egy másik közlés között áll fenn.[2]

Példák az intertextualitásra

[szerkesztés]

Világirodalom

[szerkesztés]

Magyar irodalom

[szerkesztés]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. a b Terdikné Takács Szilvia: Intertextualitás. irodalomora.hu
  2. Gérard Genette: Transztextualitás. irodalomelmelet.atw.hu (Hozzáférés: 2023. április 7.) arch